Hogyan mondjuk, hogyan írjuk? (6)
Közel öt évvel ezelőtt, 1996 végén olvashatták az első írást a Nyelvőr-rovatban. Véletlen, de minden évre jutott egy, így ez a hatodik, bizonyára a végső. Nem a nyelvőrködés tárgya csappant negligálható szintre. Ellenkezőleg, az szembetűnően nem változott. A rovatot életben tartó önzetlen lelkesedésből is maradt, s a hazai orvosi nyelv ápolásának (naiv) szándéka továbbra is fellelhető. A nyílt, „szókimondó” kritika és a helyesnek vélt ajánlások fogadtatása készteti a rovat egyetlen haszonélvezőjét a meditálásra.
Feltűnt, hogy oly módon maradt lényegében változatlan a szaknyelv használata, hogy közben egyetlen írásos észrevétel, ellenvetés, netán egyetértő megjegyzés sem jelent meg a rovatban vagy – tudomásom szerint – azon kívül. Legutóbb, az elmúlt fél-egy évben személyes levelezésben, beszélgetések során (főleg az MBA és még egy-két szerkesztőség, kiadó részéről) tudomást szereztem ellenvetésekről, egyet nem értésről vagy csak vitatható nyelvi kérdésekről. Ezeket a megnyilatkozásokat kívánatosnak, stimulálónak hittem és éreztem, s akár egy újabb szakmai (szakértői) konszenzusnak a lehetőségével is számoltam.
Ez utóbbi elősegítésére „független” fórumhoz fordultam, eligazítás, útmutatás reményében. Könnyelmű lépésnek bizonyult, de erről valamivel részletesebben az írásom (hattyúdalom?) végén.
Mintegy összefoglalásként, miről is szóltak a korábbi levelek?
Az idegen szavak (igék) magyaros képzéséről, annak bántóan gyakori hibáiról. Máig hallani (ritkábban olvasni is) lehet az expresszált, szupresszált, infektált, injektált szavakat, de „él” a relaptált vagy a depletált szóhasználat is. A helyesen képzett szavakat, mint exprimált, stb. felesleges lenne felsorolni. Az idegen szavak helytelen fordítására ma is aktuális példa a probe angol szó, mely változatlanul szondát jelent. Talán a leggyakoribb furcsaság (már alig merem hibának nevezni) a latin szavakhoz kapcsolódó magyar rag írásmódja. Igazam tudatában ostoroztam az aplasticus, elasticus, thromboticus, s a szinte riasztó chronicus képződményeket. Horribile dictu: az 1992-es akadémiai Orvosi Helyesírási Szótár az ilyen és hasonló példákkal bőségesen szolgál.
Ha jól értelmezem, az MBA legutóbbi számában a szerzőknek szánt útmutatásban már olvasható, hogy az idegen szavakhoz csatlakozó magyar végződések (képzők, ragok, jelek) írásmódja legyen magyaros. El is fogadják ezt az általam is csak helyeselhető intelmet a szaksajtó illetékesei és persze a szakmai írások szerzői? A gyakorlat ma vegyes. Ide sorolható „gond”: az idegen és a magyar szavak egybe vagy kötőjellel összekötött írása. Nem kardinális kérdés, de magam mindig lázongtam az endothelsejt, thrombocytaszám, coronariaszindróma írásmód használat ellen, de főleg, amióta az említett szótár magyarázatát olvasta: „Ha természetesnek tarjuk az atomsúly, a molekulamodell, a vitaminhiány, stb. egybeírását, a labyrintműtét, pancreasmirigy, thymusműködés, stb. írását is el kell fogadnunk; ezek ugyanolyan szerkezetű összetett szavak, mint a többiek, nem kezelhetjük őket kivételes módon.”
Tehát az atom, a molekula, a vitamin ugyanolyan idegen szó, mint a labyrinth, a pancreas és thymus? Spienti sat. Az a nagyon kézenfekvő és közhelynek számító ajánlást sem fogadják el sokan, hogy a már meghonosodott vagy szinte honos szavakat írjuk magyarosan: akut, krónikus, fokális, szisztémás, fázis, katéter, diagnózis, prognózis és még annyi más.
Ehelyett gyötrődünk a localis, focalis, peripherias, massiv, typicus (!) szavakkal. Nem könnyű megérteni. A hibrid szavak kifogásolását aligha bírálhatják a szakértők, mégsem egységes a fellépés használatuk ellen. Hányszor látjuk, igényes írásokban a haematológia, oncológia, nephrológia, threrápia, hypertonia szavakat, de az anticoaguláns, regressió, laesió, thrombocita sem ritka. E téren aligha van helye furfangos magyarázatnak: figyelmetlenségről van szó. Más megítélésre van szükség a merőben helytelen írásmód eseteiben: haemophylia, eosinophylia, zooster, ophtalmicus (!), lythicus, systhemás, hystologia (olykor hystológia) eseteiben. Ezek már durva és árulkodó hibák.
S még néhány modorosság volt a több év alatt összegyűlt nyelvőrködő észrevételek támadáspontja. A „történt”, „történik” szavak burjánzása az írásokban (és előadásokban is), a leizzad, lebénul, beindikál, eldifferenciál szavak használata nem igazán elegáns, s a beintegrál, kiszelektál, beinvesztál, ledegradál szavaké még hibás is. Sajnálatos, hogy valamennyi, ebben az írásban bemutatott rossz példa, akár szerepelt az évek során, akár nem, származhatna a legutóbbi hetek „forrásmunkáiból” is. Most nem ismétlem a korábban már megkockáztatott elméletet az anomáliák magyarázatára.
Végezetül, hadd osszam meg az olvasóval egy negatív élményemet.
A Nyelvőr-rovat korábbi, öt levélben közreadott írása, mint arra már utaltam, nem találkozott néhány szerkesztőség, főleg két orvosi folyóirat (egyik éppen az MBA) és több könyvkiadó szerkesztőinek egyetértésével. Ez a körülmény indított arra, hogy helybéli lektorom, Havas László egyetemi tanár úron kívül (kinek ezúton is hálás köszönetet mondok, nem utolsó sorban ennek az írásnak a jóváhagyásáért is) egy másik, országosan ismert és elismert szaktekintély véleményét kérjem.
Valamennyi eddigi írást (alig több öt nyomtatott oldalnál) elküldtem Grétsy László tanár úrnak, azzal a kéréssel, hogy olvasson bele, és benyomásának megfelelően biztasson vagy beszéljen le a további nyelvőrködésről. Tudtam, hogy nem várhatok elmélyült és részletes kritikát vagy éppen állásfoglalást az évek során felgyűlt valamennyi kérdésben, de azt remélni mertem, hogy a kérés nem hagyja teljesen hidegen, s főleg, hogy az ismételt megkeresés, mely biztosan eljutott hozzá, nem marad érdemi reflexió nélkül.
Sajnos, így volt. Lehet, hogy ez volt a „lebeszélés” legegyszerűbb módja; lehet, hogy nem nyúltam szerencsésen (diplomatikusan) a kérdéshez. Vagy talán a hivatásos nyelvőr számára – korábbi megnyilvánulásaival szemben – korántsem olyan lényeges az orvosi szaknyelv ügye?
Mivel ez szinte képtelenség, módosítom a feltételezést: fontos, de az a szakemberre tartozik csupán, jó ügy, de ne amatőrök foglalkozzanak vele. Az is lehet, hogy nem tartotta magát némely kérdésemben kompetensnek?
Mindenesetre jó szándékú igyekezetem eredménytelensége számomra tanulságos kudarc. A kárvallottak, az orvosírók és az olvasók nevében is őszintén sajnálom, hogy számos korábbi észrevételemet, javító szándékú javaslatomat sem megerősíteni, sem korrigálni nem tudom.
Bizonyára megértik, hogy csupán a magam kedvére nem nyelvőrködöm tovább. „Nemo ulta posse obligatur.” Jó lenne, ha mások – dacolva közéletünk változatlanul jellemző anomáliáival, a közönnyel és az igénytelenséggel – folytatnák, és életben tartanák a rovatot.
Rák Kálmán